A varázslódémon átka

Álmos délután volt. Az ég vörös és narancssárga, a patak pedig tiszta,
kék színű. Inuyasha és a kis csapat szokás szerint a földutakat rótta
Shikon szilánkokat keresve.
Narakut már legyőzték ugyan, de egy része ott élt Kohakuban,
úgyhogy a fekete lyuk még mindig ott volt Miroku kezén, de rá már nem
jelentett veszélyt. A négy lélek ékköve még nem volt teljes.
Shippou éppen elbóbiskolt Kagome bicikliének kosarában, Miroku
megint folyton Sangot bámulta, Inuyasha pedig… Nos kicsit le volt
maradva a többiektől, mert a Kikiyouról való gondolkodás eléggé
elvonta a figyelmét a tempóról. Mindannyian csöndben haladtak, senki
sem beszélt. Mikor felértek egy kisebb domb tetejére, Kagome máris
felvilágosított mindenkit:
-Nézzétek, ott egy falu, végre megszállhatunk valahol!
-Inuyasha beérte őket, és ő is rögtön szóvá tette gondolatait.
-Hé Miroku! Gondolom megint látsz egy ,,sötét felleget” a legjobb
fogadó felett, mi?
-Hogy?
-Riadt fel Miroku a képzelgéseiből, miközben Sangora bámuló merev
tekintetét Inuyashára fordította.
-Hagyjuk ezt! -Szólt Kagome -Inkább induljunk!
-Azzal egy fogadó felé vették az irányt. Később Miroku elintézte a
szállást, és mindannyian nyugodtan vacsoráztak.
Hirtelen hangos zúgás és csattogás hallatszott kintről, érződött, hogy
harc folyik. Inuyasha felkelt, és kinézett az ajtón, de amint meglátta mi
történik, megfordult, és torka szakadtából kiabált a többieknek:
-Sesshoumaru és egy másik szellem harcolnak egymással itt az orrunk
előtt!
-Erre mindannyian kirohantak, és valóban, a két ellenfél között ádáz
küzdelem folyt, Rin és Yaken pedig tisztes távolból figyelték az
eseményeket kétfejű szolgájuk hátán ülve.
Sesshoumaru és a szellem teljes erejükből harcoltak, de nem jutottak
dűlőre.
-Sesshoumaru! Jobban teszed, ha most azonnal önként átadod nekem
a Toukijint! De ha nem, akkor viseld a következményeket! –Mondta a
szellem.
-Nem tudsz nekem különösebben ártani. A Tensaiga nem engedi.
-Úgy. Akkor ezt védje ki a híres kardod!
-A szellem felhagyott a Sesshoumarura irányuló csapásokkal, és Rin
meg Yaken felé fordult.
Inuyasha és a többiek elképedve nézték a jelenetet.
-Ez a halandó fontos neked, ugye, nagyuram? -Mutatott Rinre -Hát
akkor nézd csak meg, hogyan szedem több darabra!
-Nem teheted! Rin! Vigyázz!
-Sesshoumaru messze volt kis védencétől, és amúgy sem volt könnyű
dolog ennyi csapás után felállni. A szellem viszont igen mozgékony volt,
és kihasználta ellenfele tehetetlenségét: Megindult Rin felé, karmait a
kislányra irányította, s mikor odaért, lecsapott.
-Ez meg mi? –Kérdezte csodálkozva, mikor Rin egyszerűen eltűnt a
karmai elől.
-Inuyasha!! –Kiáltotta mindenki azt látván, hogy a kutyafiú volt az, aki
megmentette Rint a szorult helyzetből. Nem hitték volna, hogy
Inuyasha ilyen gyors is tud lenni.
-Korcs! Hogy mersz beleavatkozni a szellemek harcába?! –Kiabált a
szellem.
-Ha csak az lenne nem is avatkoznék bele, de ha egy ártatlan halandót
veszel célba, az már nem a kettőtök harca!
-A szellem hátrálni kezdett, majd elrepült, de még hátrakiabált:
-Még visszajövök, és mindannyiótokkal végzek! A Szellemvezért senki
sem győzheti le!
-Rin hálásan nézett Inuyashára, majd kiugrott a karjaiból, és
Sesshoumaruhoz futott.
-Sesshy, ugye nincs komoly bajod?
-Nincsen. Hol van a szellem?
-Elmenekült -Szólt közbe Inuyasha -Milyen gyáva egy patkány! Mi az,
bátyám? Csak nem fogott ki rajtad ez a bolond, aki Szellemvezérnek
nevezi magát?
-Tudd meg, hogy semmi bajom, egy ilyen nem árthat nekem. Téged is
most rögtön el tudnálak intézni, de kivételesen megkegyelmezek
neked, mert megmentetted Rint. -Mondta Sesshoumaru, miközben
felállt a vértócsából, melyben feküdt.
A háttérből Yaken sietett elő, és gazdája elé állt.
-Jajj Sesshoumaru nagyúr, megsérültél, igaz?
-Sesshoumaru összehúzta a szemöldökét, majd válaszképpen
átgyalogolt Yaken fején. Lehajolt, karjába vette Rint, és azt mondta:
-Indulunk. Inuyasha öcsém, meg ne merj halni, én akarok végezni
veled.
-Azzal megfordult, a szokásos módon fehér szélhullámmá változott,
majd elrepült. A szélcsíkokból, amit hagytak maguk után, egy halvány
kis hang hallatszott:
-Köszönöm, hogy megmentettél, fehér hajú kutyafiú.
-Még mindig mindenki szótlanul állt, ekkor Kagome hangja törte meg a
csendet:
-Nahát Inuyasha! Csak nem mentettél meg egy halandót?
-Ugyan már! Csak nem hiszed, hogy érdek nélkül tettem?
-Ááááá… Neeeeem… De mondd csak, mi volt az érdek?
-Háát… Öööhmm… Nos…
-Erre nevetés tört ki.
-Nem kell letagadnod, úgy is tudjuk, hogy igazából hatalmas szíved
van, csak nem akarod kimutatni. –Nevetett Kagome.
-Hazugság! És ti mit nevettek? Én vagyok ilyen vicces? Amúgy meg én
legalább csináltam valamit, ti meg csak álltatok, és bámultatok! –
Kiabált magából kikelve Inuyasha.
-Nem akartunk a szellemek csatájába avatkozni. –Mondta végül Miroku.
Mindannyian visszamentek a fogadóba, és lefekvéshez készülődtek,
hiszen már besötétedett.
-Szerintetek tényleg visszajön még az a szellem? –Kérdezte Kagome.
-Valószínű, mert nagyon kellett neki a Toukijin. –Vélekedett Sango –
Lehet, hogy már a Tetsusaigára is szemet vetett.
-Lehet, de ha meg akarja érinteni a kardomat, nem túl kellemes
meglepetés fogja érni. –Mondta Inuyasha nagy magabiztonsággal.
-Miért, mi lesz vele? –Csodálkozott Sango.
-Mert a Tetsusaiga nem engedi, hogy egy szellem gonosz célokra
használja. Ezért nem tudta még soha elvenni tőlem Sesshoumaru.
Tényleg, most biztos sokáig nem jön majd elő, mert gyengébbnek
bizonyult a Szellemvezérnél, és biztos nem akar majd a szemünk elé
kerülni.
-Egyetértek –Mondta Kagome –Ő eléggé fenn hordja az orrát. De én
most lefekszem aludni. Jó éjszakát.
-Jó éjszakát. –Mondták a többiek. Miroku még halkan odaszólt
Sangonak:
-Nem félsz, hogy a szellem visszajön? Mert én szívesen idejövök melléd
az ágyba, hogy vigyázzak rád.
-Nagy csattanás hallatszott, majd Miroku egy piros kéznyommal az
arcán visszament a saját fekhelyére. Ezt követően csönd szállt az alvó
kis csapatra.
Másnap reggel újult erővel vágtak neki az erdő rengetegének, s két
napon keresztül, amerre útjuk vitte őket, fák sokaságát látták csak az
út mentén. Se tisztást, se falut, a fákon kívül semmi mást. A harmadik
nap délutánján viszont egy nagy, füves részhez értek, ahol volt egy kis
tó, aminek a vize tisztán csillogott, és a partján néhány fa vette körül.
-Ez jó hely lesz –Mondta Kagome –Ide telepedjünk le!
-A többiek beleegyeztek, úgyhogy ott maradtak éjszakára.
Mikor kezdett besötétedni, a két lány kijelentette, hogy elmennek
fürdeni, tehát Mirokuéknak tilos a tó felé menni. Sangoék elmentek,
Inuyasháék pedig tüzet raktak, és leültek köré melegedni. Az este
nyugodt volt, de baljós szél kezdett fújni. És egyre jobban zengett tőle
a környék, aztán már olyan hangosan süvített, mintha hurrikán lenne.
Inuyasha halkan szólt Mirokuhoz:
-A Szellemvezér szagát érzem a levegőben. Mindjárt ideér. Szólj
Kagomének és Sangonak! Én addig lefoglalom a szellemet!
-Miroku bólintott, majd elrohant a tó irányába, Inuyasha pedig felállt,
és kivont karddal várta a veszedelmes ellenfelet.
Amikor Miroku odaért a fürdőző lányokhoz, egy másodpercig senki sem
tudott szóhoz jutni, aztán hátrálni kezdett, kezeit védelemképpen
maga előtt tartotta, és ez az ideges integetés részben magyarázat
akart lenni, amit aztán szóban is kifejtett:
-Éééén… Nemmm… Leskelődni jöttem… Hanem hogy szóljak, hogy jön a
Szellemvezér…
-Dirr-durr… Hallatszottak a pofonok, Sangoék felkapták a ruháikat, és
csak aztán kérdeztek:
-Ez igaz? Mindjárt itt lesz a szellem?
-Miroku a fájdalomtól nyögve ugyan, de bólintott. Nem kellett többször
mondani, mindannyian elindultak futólépésben, vissza Inuyashához.
Mikor odaértek, a harc már javában folyt, hol a Tetsusaiga csapása, hol
pedig a szellem kardjának csattogása hallatszott.
-HIRAIKOTSU! –Szólt egy hang a háttérből, és a csonttörő bumeráng
már repült is a Szellemvezér feje felé, de ahogy ő meglátta a közeledő
tárgyat, felemelte a kezét, és vörös fénygömböt képezett a levegőben,
ami nekiütközve a bumerángnak megállította azt.
-Nahát! –Kiáltott Kagome –Ennek a szellemnek varázsereje van! És…
Úgy érzem, van nála egy-két ékkődarab!
-Akkor megszerezzük tőle! Meglátjuk, ez milyen hatással lesz rá!
KAZAANA!
-A Szellemvezér nem zavartatta magát, amikor az örvény lassan hatni
kezdett rá szívóerejével. Maga elé vette a kardját, beekyovarázslatot
idézett rá, majd elhajította Miroku felé. A kazaana nem tudta
beszippantani az így megerősített, fénytől lángoló kardot, és az szó
szerint összeszabdalta Miroku kezét. Elájult, a térdére, majd az
oldalára esett, és a hatalmas vértócsát, mely mostmár mellette folyt
végig, elkezdte táplálni egy kis vörös csík, mely egy Miroku szájából
eredő apró vérfolyó volt.
A többiek szörnyülködve néztek, majd a két lány felsegítette az ájult
Mirokut, Inuyasha pedig újra támadásba lendült.
-KAZE NO KIZU! –Ordította torka szakadtából, és lecsapott a
Tetsusaigával.
A Szellemvezér védőburkot emelt, és az könnyedén ellenállt a
szélborda erejének.
-A varázsburkoknak meg sem kottyan az ilyen támadás, ennél töbre
lesz szükséged!
-Kagome! Gyere! Felveszlek a hátamra, és te lődd meg a
varázsnyílvessződdel, annak biztos nem áll ellen a védővarázslat!
-Kagome odafutott Inuyashához, a félszellem pedig a hátára vette őt,
és démoni gyorsasággal futott a Szellemvezér felé.
A gonosz ellenfél, mivel elég messze került tőlük, varázsigébe kezdett.
Nem lehetett hallani, mit mormol, de baljós félgömb keletkezett
körülötte. Inuyasháék odaértek a közelébe, és Kagome már célzott is a
nyíllal, de mikor kilőtte azt, a Szellemvezér fénygömbjéből feléjük repült
egy sárga nyaláb, amiben egyszerűen megolvadt a nyíl.
Ettől a papnői energiától a gonosz, pusztító varázslat sárga
fénycsóvája vörössé változott, majd eltalálta Inuyasháékat. Kagome és
Inuyasha elvesztették eszméletüket, és mozdulatlanul feküdtek a
földön.
A fák közül előugrott Kirara, Sangoval a hátán. A Szellemvezér sok
energiáját elhasználta a fénycsóvás varázslatra, ezért nem tudott
időben védőburkot csinálni. Ezt Sango kihasználta, és már hallatszott is
a megszokott HIRAIKOTSU! csatakiáltása. Nagy szerencséjére súlyosan
megsebezte a csontbumeránggal a Szellemvezért. A gonosz nem
vállalta e csata folytatását, mert nem akart sérülten és kimerülten
harcolni, ezért inkább összeszedte utolsó erejét, és elrepült.
Sango először Mirokuhoz futott, és megnézte, hogy van. A harc végéig
Shippou vigyázott rá, úgyhogy őt kérdezte meg, mi van Mirokuval.
-Bekötöztem a jobb kezét a fáslikkal, amiket adtál. Sok vért vesztett
ugyan, de a kötések elállították a kezén lévő sebek vérzését. Azt
hiszem, túl van az életveszélyen.
-Akkor jó, megyek, megnézem mi van a többiekkel. Kirara, te addig
segíts Shippounak felébreszteni Mirokut!
-Sango most Inuyasháékhoz ment, és őket keltegette. Kinyitották a
szemüket, majd felültek.
-Tehát nektek nem esett bajotok. Akkor jó.
-Inuyasha és Kagome furcsán néztek magukra, majd egymásra.
-Ez meg mi?
-Kérdezte Inuyasha, de várjunk csak… Kagome hangján!!!
-Kagome! A sugár hatására mindkettőnk lelke átköltözött a másikunk
testébe!
-Rémülten néztek, majd Inuyasha ordibálni, Kagome pedig sikítozni
kezdett.
(Mármint úgy egymás testében.)
-Áááá! Ez borzalmas!
-Jaj ne! Most mi lesz velünk?!
-Kiabálták mindketten. Sango elképedve nézte, mi történik.
-Jól van, nyugi, csak nyugodjunk meg. -Mondta az Inuyasha testébe
zárt Kagome –Ezt biztosan vissza lehet csinálni valahogy. Mégsem
maradhatunk így örökre!
-Igazad van, Kagome, az ordibálás nem segít, de akkor mégis mit
csináljunk?!
-Ne kiabálj velem, Inuyasha!
-Mondta Kagome, és egy hatalmasat lekevert a saját testében ragadt
Inuyashának, de nem számolt az erővel, mely a fiú félszellem testében
lakozott, és szegény Inuyasha úgy elrepült, hogy a legközelebbi fáig
meg sem állt.
-Ooouuch… Nem hittem volna, hogy ez ennyire fáj…
-Nyögte Inu, miközben feltápázkodott a fa tövéből.
-Ööö… Én… Sajnálom… Nem tudtam, hogy ilyen erős lesz…
-Mentegetőzött Kagome.
-Nem érdekes, csak máskor ne csináld! Az erőm nem egy kislány
kezébe való!
-Jól van, megértettem.
-De ez nem maradhat így, úgyhogy vegyél a hátadra, ahogy én
szoktam, és menjünk a Szellemvezér után!
-Micsoda? Csak nem képzeled, hogy egy fiút fogok cipelni a hátamon?!
De hát végül is most nem vagy fiú… És tényleg utána kell mennünk.
Haaj. Hát rendben. Induljunk.
-Kagome a hátára vette Inuyashát, és elkezdett futni.
-Ne így Kagome! Ez túl lassú! Sohasem fogjuk utolérni! Ugrálj, olyan
nagyokat, ahogy én szoktam! Menni fog!
-Kagome bólintott, és elkezdett jó magasakat ugrani, de már a
harmadiknál elvesztette az egyensúlyát. Inuyasha leesett a hátáról, ő
pedig… A fiú testében, véletlenül nyitott lábakkal ráesett egy nagy
faágra…
A szemei rögtön keresztbe álltak, és lefordult az ágról…
-Inuyasha… Ooouu… Soha nem említetted, hogy ez ennyire fáj…
-Nyögte Kagome a földön feküdve.
-Ez nem lehetett kellemes, de velem ilyen még sose történt…
-Soha többé nem használom az erődet! Nem akarom, hogy még
egyszer ilyen fájdalmas dolog érjen!
-Ekkor Sango érkezett meg, aki a már magához tért Mirokut támogatta
oldalról, hogy járni tudjon. (Persze ez Mirokunak nagyon tetszett, és
minduntalan hozzá akart simulni Sangohoz.)
-Sango elmesélte nekem, hogy mi történt veletek. Mit akartok tenni,
hogy hatástalanítsátok az átkot?
-Fogalmam sincs, de az első lépést már megtettük… Sikerült
lenyugodnunk.
-Ezen a furcsa testcserén kívül most már nincs semmi baj. Most az fő,
hogy mindenki épségben van.
-Mindannyian bólintottak, majd (mivel nem tehettek mást) lefeküdtek
aludni, hogy másnap kipihenten gondolhassák át a dolgokat.
Reggel, miután felébredtek, Sango még egyszer átkötözte Miroku
kezét, Inuyasha és Kagome pedig beszélgetést folytattak furcsa
helyzetükről.
-Kagome! Ez a szoknya olyan kibírhatatlan! Meg ez a szűk felső! Alig
bírok rendesen mozogni, ráadásul cipőt, meg térdigérő zoknit hordasz!
Megőrülök! Én ezt leveszem!
-Vedd csak le, de a cipő nélkül a föld igencsak szúrni fogja a talpadat!
Az én testem törékenyebb a tiédnél!
-Árgh! Utálom ezt a helyzetet!
-Nehogy azt hidd, hogy nekem ez olyan kényelmes! Nem látok a
hajadtól, idegesítenek a füleid, alig bírok mozogni ebben a bő
kimonóban, és majd megfulladok az összes szagtól, ami a levegőben
van!
-Há! Most legalább tudod, mit szoktam érezni!
-Mit? Viszketést a bolhás fejeden, kutyuskám?!
-Én nem is vagyok bolhás, és most te vagy a kutya! OSUWARY!
-És csodák csodája, Kagome tényleg elterült.
-Hogyha visszakerültem a saját testembe, ezt sokszorosan megkapod
tőlem!
-Ki fogom bírni, de ez most nagyon jól esett, már régóta szerettem
volna megtenni! Végre megtapasztaltad, hogy ez az átkozott
gyöngysor milyen fájdalmas!
-Ekkor Inuyasha és Kagome már nem beszélgettek, hanem egymással
kiabálva marakodtak. Sango ugrott közéjük, hogy szétválassza őket.
-Elég volt! Tartogassátok az erőtöket későbbre!
-Miután mindenkinek sikerült lenyugodnia, elindultak abba az irányba,
amerre a Szellemvezér távozott. Már egy órája meneteltek, mikor egy
furcsa, száguldó porfelhő közeledett feléjük, majd felkapta a Kagome
testében ragadt Inuyashát. Felvitte egy fára, és mikor megtelepedett
az egyik ágon, kirajzolódott az alakja. Kouga volt az!
-Oh Kagome! Most, hogy végre a karomban tarthatlak, már soha többé
nem engedlek el! Te vagy az asszonyom!
-Mindenki hatalmas nevetésben tört ki, még a fára felcipelt Inuyasha is.
-Hé Kouga! –Mondta vigyorogva Inu –Nem is tudtam, hogy te engem
szeretsz!
-Mi? Micsoda? De te nem is Kagome vagy!
-Jó meglátás! Kagome az én testemben van!
-Kouga majd felrobbant a kínos helyzet miatt. Inuyashát ledobta a
fáról, és dühöngve kiabált:
-El sem hiszem, hogy képes voltam ölelgetni egy ilyen korcs kutyát!
Majd eljövök érted, Kagome, hogyha már visszaváltoztatok!
-Kouga morgott egyet, majd elrohant, Inuyasha pedig utána kiabált:
-Nem ajánlom, hogy még egyszer megfogdoss, mert esküszöm, hogy
letépem a kezedet!
-Mindenki a levegőt kapkodta a sok nevetéstől, majd mikor abba tudták
hagyni, folytatták útjukat a Szellemvezér felé.
Néha lepihentek, néha tovább indultak. Mikor már besötétedett,
Inuyashának egy segítő ötlet pattant ki a fejéből.
-Kagome, meg tudod érezni a Szellemvezért az orroddal?
-Sajnos nem, nem emlékszem a szagára. De hát erre láttátok elrepülni,
ugye, Sango?
-igen, erre kell lennie. Nézzétek! Ott van egy nagy kunyhó! –Mondta
Sango.
Inuyasha bizonytalanul álldogált, összehúzta a szemöldökét, és
idegesen nézett jobbra-balra, végül megszólalt:
-Kagome, olyan furcsa érzésem van… Ez veled gyakran szokott
történni?
-Koncentrálj, nem látsz valahol egy kis fénylő erőforrást?
-De… Azt hiszem, igen… Arra van! –Mutatott Inuyasha az előttük álló
kunyhó felé.
-Nagyszerű, Inuyasha megérzett egy ékkődarabot! Gyerünk a
kunyhóhoz!
-Mindannyian futni kezdtek, de mielőtt odaértek volna, furcsa fények
kezdtek világítani belőle, majd felrobbant. Mivel már sötét volt, alig
látták, hogy mi történik. Ekkor a Szellemvezér hangja szólalt meg:
-Üdvözlöm a kis csapatot, már régóta várlak benneteket. Inuyasha,
add ide nekem a Tetsusaigát! Hogy lásd, mennyire megérdemlem a
kardodat, kiállok ellened egy teljesen szabályos harcra, és ha már
megöltelek, még mindig bőven ráérek elvenni a híres Tetsusaigát!
-Hát jó! Küzdjünk meg! Csak van egy kis bökkenő! Az ostoba
varázslatod miatt Kagomének meg nekem összecserélődött a testünk!
Változtass vissza, és megküzdök veled!
-Jól van. Megegyeztünk.
-Azzal megindította a sárga fénycsóvás varázslatot. Inuyasha és
Kagome furcsa energiákat éreztek maguk körül, és mikor már jó sok
fénycsóva gyűlt a gömbbe, azok belecsapódtak Inuyashába, majd
Kagomébe. A nagy fényjáték után a két megcserélődött harcos
egymásra nézett. (Végre megint a saját szemükkel nézhettek.)
-De jó! Visszakerültünk a helyünkre! -Ujjongott Kagome.
Inuyasha pedig máris azon gondolkodott, hogy miképp bosszulja meg
ezt az igen nagy ,,kegyetlenséget”, hogy Kagome testébe zárta őt.
-Így már jobb! Most, hogy visszaváltoztam, készülj a halálodra!
-Mielőtt a harc kezdetét vette, Inuyasha odakiáltott a többieknek:
-Ebbe most ne avatkozzatok bele! Ez csak az én harcom!
-Kagoméék nehezen állták meg ugyan, de nem szóltak bele a csatába.
-Semmi esélyed ellenem! –Mondta a Szellemvezér, és sortüzet nyitott
lánggolyó varázslatokból. Inuyasha hárított a Tetsusaigával. Egy baj
volt csupán: már annyira elszokott saját testének erejétől, hogy a kard
igazi hatalma nem akart előjönni. Most Inuyasha támadott: ugrott
egyet, s a magasból csapott le ellenfelére. Mivel a Tetsusaiga
varázsereje nem jött elő, minden támadás haszontalan volt. Hiába
csapott le, semmit sem ért. A Szellemvezér észrevette az előnyét
Inuyashával szemben, és kilőtt két delejgömböt. Az egyiket Inuyasha
elhárította, de a másikra már nem volt ideje, és az eltalálta őt. A földre
került. Kagome és a többiek (Shippou kivételével) mind nekirontottak a
Szellemvezérnek. Nem nézhették végig ölbetett kézzel, hogy öli meg
Inuyashát. Sango a csontbumeránggal, Kagome a nyílvesszőkkel,
Miroku pedig (mivel az örvény a kezén sérült volt) a botjával támadott.
A Szellemvezér könnyen védte ki mindnyájuk csapásait, hiszen a
legutóbbi találkozáskor összeszedett sérüléseit már begyógyította, és
a mostani csatában már ereje teljében volt.
A keze fényleni kezdett, és lángörvényt indított a három harcos ellen.
Hatalmas robbanás hallatszott, majd Sango és Miroku elájultak.
Kagome eszméleténél volt ugyan, de nem tudott felkelni a földről.
Inuyasha mindeközben felállt, és ismét a Szellemvezérre támadt.
-Hogy tehetted ezt Kagoméékel? Abban állapodtunk meg, hogy ez a
kettőnk harca lesz!
-Nem én vagyok a hibás, ők támadtak rám, pedig szóltunk nekik. –
Mondta a Szellemvezér, és egy robbanó golyót dobott ellenfelére. A
Tetsusaiga kiesett Inuyasha kezéből, és ezért kénytelen volt a
karmaival támadni.
-SANKON TETSUSOU! –Kiáltotta. De ez a támadás mit sem ért, a gonosz
gond nélkül hárította. Inuyasha hátraesett. Felnézett, de már nem volt
ideje, sem ereje, hogy bármit tegyen.
-Véged! –Kiáltotta a Szellemvezér, és lesújtott a földön lévő ellenfelére.
A fény eloszlott.
Inuyasha ott feküdt a földön, saját vérében ázva. A vállán és a
mellkasán oldalt hatalmas vágás tátongott, szájából és orrából vércsík
folyt. A szemei megremegtek, majd lassan lecsukódtak.
Kagome feltápázkodott, és odakúszott hozzá. Szólongatni kezdte.
-Inuyasha! Szólalj meg! Hallasz engem?
-De Inuyasha nem hallotta. Nem lélegzett, és a szíve sem vert. Halott
volt.
Kagome ijedten nézett, majd elkezdte püfölni Inuyasha mellkasát.
-Nem halhatsz meg! Hallottad?!
-A szívmasszázs nem használ egymagában –Gondolta Kagome, így hát
lehajolt hozzá, és szájon át lélegeztette.
Közben Miroku magához tért, de csak annyit látott, hogy Kagome
Inuyasha mellet fekszik, és ,,csókolgatja” őt.
-Kagome, szerintem ezt nem most kéne…
-De Inuyasha nem lélegzik, és nincsen szívverése!
-Bocsánat, azt hittem, hogy csókolóztok… Mi?! Nincs szívverése? Hadd
nézzem!
-Eszmélt fel Miroku, és odament hozzájuk. Nézte, élesztgette, de
semmi.
-Sajnálom, Kagome… De Inuyasha meghalt. –Mondta fejét elfordítva
halott csapattársától.
-Az nem lehet! –Kiáltott Kagome, és sírva ráborult a vértócsában ázó
Inuyashára.
Közben a Szellemvezér el akarta venni a ,,gazdátlanul maradt”
Tetsusaigát. A kard megrázta, hiszen egy szellem nem használhatja
gonosz célokra.
-Nyomorult kard! Minden hiába volt! Nem kellett volna erre pazarolnom
az erőmet! –Mondta, és el akart repülni. Ekkor egy fehérruhás alak
jelent meg előtte.
-Sesshoumaru! Te vagy az?!
-Úgy van. Még nem végeztem veled. –Mondta Sessh, és rátámadt a
szellemre. Csattogtak a kardok, és Sesshoumaru felülkerekedett a
harcban.
-A Toukijin legyőzhetetlen! –Mondta, és belevágott a Szellemvezér
oldalába. A sötétből Rin jött elő, és ,,pótapja” elé állt.
-Sesshy, kérlek mentsd meg a kutyafülű testvéredet a Tensaigával. Ő is
megmentett engem, emlékszel?
-Rendben van. Megteszem. Hé, Szellemvezér! Ne mozdulj, azonnal
jövök, hogy elintézzelek.
-Sesshoumaru odament halott testvéréhez, és előrántotta a Tensaigát.
-Menj onnan te lány. –Mondta Kagomének, aki meglepetten látta, hogy
Sessh vissza akarja hozni Inuyashát az életbe. Nem szólt, csak
bólintott, felállt, és odébbment.
Sesshoumaru egy csapással eltűntette a másvilág küldötteit öccse
holtteste körül.
Inuyasha lélegezni kezdett, majd kinyitotta a szemeit.
-Jaj Inuyasha! Úgy örülök, hogy megint életben vagy! –Mondta
Kagome, miközben átölelte Inut. Felhúzta őt a földről.
-Képzeld, a bátyád mentett meg! –Mutatott Kagome Sesshoumarura.
-Ha tényleg te voltál, köszönöm, de nem értem, miért tetted. Te utálsz
engem.
-Mondta Inuyasha meglepetten.
-Úgy van, de Rin megkért, hogy segítsek rajtad, mert te is
megmentetted őt. Amúgy, az egyetlen, aki megölhet téged, az én
vagyok. Ezt ne feledd.
-Inuyasha Kagoméhez fordult, és ujjaival megtörölte a lány állát.
-Kagome, vérzik a szád.
-Jaj nem, az a te véred, a te szád vérzik. –Mondta Kagome, mire
Inuyasha elképedve nézett rá.
-Hogy került az én számról a vér a tiédre? Mi történt, amíg halott
voltam?!
-Szájon át lélegeztettelek, de nem jártam sikerrel.
-Öhm… Hát… Köszönöm, hogy segíteni akartál… -Pirult el Inuyasha.
-Erre én nem érek rá. –Vágott közbe Sesshoumaru –Még el kell
intéznem egy szellemet.
-Állj csak meg, bátyám! Őt én akarom megölni!
-Kagome közéjük állt, és oldotta a helyzetet:
-Mi lenne, ha egyszerre támadnátok meg? A Tetsusaiga és a Toukijin
külön-külön nem váltak be, de együtt talán elpusztíthatnák a
védőburkot! Csak most az egyszer dolgozzatok együtt! Légyszííííí! –
Kérlelte őket kiscica szemekkel bámulva.
-Részemről rendben. –Mondta Inuyasha a történtektől megenyhülve.
-De csak most az egyszer. –Szögezte ki Sesshoumaru –És csak mert
Rin azt szeretné, hogy segítsek az ügyefogyott kis korcs öcsémen.
-Inuyasáék bólintással jelezték beleegyezésüket.
-Én most semmit sem tehetek. –Mondta Kagome –Inkább odamegyek
Sangoékhoz.
-Jól van! Mi pedig a bátyámmal elintézzük ezt a szemetet!
-Nyilvánosan ne hívj a bátyádnak, Inuyasha.
-Mondta Sesshoumaru, és mindketten előrántották a kardjukat. A
Szellemvezérnek sikerült fölállnia, mióta Sessh otthagyta őt. A
szokásos módon varázsburkot emelt. Inuyasha és Sesshoumaru eddig
külön-külön próbálták meg legyőzni a Szellemvezért, de úgy nem
sikerült átjutniuk a védelmén. Most egyesült erőkkel, a Tetsusaiga és a
Toukijin hatalmával támadtak a védővarázslatnak. Nagy csattanás
hallatszott, majd mikor eloszlott a fényár, három alak rajzolódott ki. A
középső megingott, és a földre esett. A varázslat ereje elült, és a
Sesshoumaru-Inuyasha testvérpáros győzedelmesen állt a
Szellemvezér holtteste fölött. A halottból kiesett két ékkőszilánk,
amelyeket mikor Kagome meglátta, felvette a földről, és a sajátjaihoz
csatolta.
Sesshoumaru közönyösen nézett. Eltette a kardját, és elindult Rin meg
Yaken felé.
-Hé, bátyám… Ööö… Sesshoumaru! Kösz a segítséget!
-Ne aggódj, többé nem teszek ilyen meggondolatlan dolgot. És meg ne
merj halni. Ne feledd, hogy csakis én ölhetlek meg.
-Mondta Sesshoumaru. Felvette Rint, széllé változott, és elrepült.
-De jó, hogy vége van. –Sóhajtott Kagome.
Odamentek a többiekhez, és felsegítették őket. Kagome bekötözte
Inuyasha sebeit, Sango pedig Mirokut látta el. Mivel mindannyian
nagyon fáradtak voltak, lefeküdtek, majd mindenki hamar elaludt.
Az éjszaka nyugodt volt, és reggel, mikor felébredtek, a csillogó
napsugarak már besütötték az egész tájat.
-Inuyasha, jól mutattatok a bátyáddal, amikor együtt harcoltatok.
Vajon tényleg csak azért mentett meg téged, hogy később
megölhessen?
-Őt ismerve azt mondanám, hogy igen, de láttam, hogy mennyire
aggódik Rin miatt, és biztos, hogy az ő kérése miatt Sesshoumaru jól
meg fogja gondolni, hogy mit tesz velem.
-Sango arra ébredt fel, hogy Miroku ölelget őt.
-Hogy mersz fogdosni, miközben én alszom?! –Kiabálta Sango, és
Miroku fején már ott díszelgett az öt centis púp.
-De hát én aludtam! Biztos álmodtam valami szépet, és annak hatására
öleltelek át. –Hazudta Miroku.
-Nem hiszek neked! Mindig csak azon jár az eszed, hogy engem
simogass!
-Miroku! Leszokhatnál már arról a mániádról, hogy a nőket fogdosod!
-Hirtelen ismerős, zúgó hang hallatszott az erdő fái közül. A por
ködéből Kouga ugrott elő ismét.
-Unalmas vagy! Mit akarsz már megint, Kouga?! –Ripakodott rá a már
így is ideges Sango.
-Én Kagomét jöttem magammal vinni a farkas barlangba!
-Még mindig össze vagyunk cserélve. –Mondta Inuyasha úgy, mintha
még mindig Kagome testéből beszélne.
Árgh! Utállak titeket! Nem is értem, miért fecsérlem rátok az időmet!
-Dühöngött Kouga, majd olyan gyorsan elrohant, ahogy jött.
-Huh! –Nevetett Kagome –Köszönöm, hogy ,,Megvédtél” tőle.
-Ne szokd meg, Kagome, most csak jó kedvemben vagyok. –Húzta föl
az orrát Inuyasha.
-OSUWARY! –Kiáltott Kagome. Inuyasha szokás szerint elterült, és
korábbi sérülései miatt nyögve feküdt a földön.
-Pár nap múlva, miután felgyógyultak, folytatták útjukat, hogy
összegyűjtsék a Shikon No Tama szilánkjait.

The End

By Kouga