Valaki, aki még a Nagyúrnak is kedves

By Kouga

(kiszögezem, hogy Sesshoumaru nem pedofil, senki se nézze annak!!)

Nagyjából fél éve történhetett, hogy Sesshoumaru nagyúr
megmentette a kis Rin életét. Azóta is békésen járják az erdőket…
Sesshoumaru szellemeket öl, Rin virágot szed és ugrándozik, Yaken
pedig morgolódik.
Nyár volt. A nagyúr megint úgy döntött, egyedül megy szellemeket ölni.
Narakura fájt a foga, de csak apróbb szellemeket, esetleg a keresett
szolgáit találta. Yaken, Aun, és Rin megint egyedül maradtak. Késő
délután felé járhatott az idő. Rin egy kis tüzecske mellett ülve
nézegette a virágokat amiket szedett.
-Sessh… olyan rég elmentél…hát mikor jössz vissza hozzánk? –
Bánkódott már egy ideje. Csak üldögélt és a tüzet nézte, néha meg a
virágokat. Már majdnem elaludt…de hangos morgás rázta meg az
erdőt. Mindenki felugrott, és egy vörös szempárral nézhettek szembe a
bokrok közül.
-Ááá!...Yaken csinálj valamit…meg fog enni…
-Ostoba lány! A fejek botja egy pillanat alatt hamuvá égeti! –És Yaken
ezzel máris támadást indított ellene… ám ez nem volt hatással a
szellemre…tűzből volt a teste, tehát csak energiát kapott Yaken
lángcsóvájától. Rin ijedten nézett körbe.
-Hol van Aun? –Kérdezte remegő hangon –És Sessh… -nem volt ideje
befejezni a mondatot, mert a vörös szemű szörny a szeme láttára
égetett szét egy kis zöld lényt…
-Yaken!! –Kiabálta az életztelen kis démonnak.. Rettenetesen félt.
Csak állt egyhelyben, szinte odafagyott a lába a földhöz. Ekkor
valamiott termett és felrepítette…Aun volt az.. bár a sérült sárkányló
nem sokáig tudta őt repíteni, a földre estek. Rin észrevette hogy aun is
sérült.
-Tehát többen is vannak…-gondolta a kislány. Hirtelen az előbbi szellem
ismét ott termett mellettük.
-Aun! Kelj fel! El kell futnunk! –keltegette a sérülésektől ájult
sárkánylovat…az lassan feláll de nem futott semerre. Elrugaszkodott és
már a vörösszemű szellemmel birkózott. Volt egy röpke pillanat, amikor
szemei rint nézték…és mintha azt mondták volna neki hogy fusson…
csak messze innen..
Rin megértette a jelet. Sírva ugyan, de elfutott onnan. Meg sem állt,
csak hosszú perceken keresztül futott…azt sem tudta merre…csak
menekült. Mikor már nem bírta tovább, leroskadt egy fa tövébe, és
tovább sírt. Nem tudta mit tegyen, most, hogy Sesshoumaru elment,
Yaken meghalt, Aun pedig a halálán van és még harcol valahol…talán
még harcol..
Egészen besötétedett. A kislány csak üldögélt a fánál… moccanni sem
mert. Ekkor hallatszott valami…két talp hangja, ami finoman érte a
földet… Rin Sesshoumarut látta maga előtt.
-Sesshoumaru nagyúr…itt vagy..visszajöttél.. –Rin sírósan beszélt –
Yaken és Aun…azthiszem meghaltak…-És ezzel a kislány sírva fölállt.
-Ne aggódj, nem számít. –Szólt végre Sesshoumaru….de egész furcsa,
kemény hangon…pedig rinnel kedvesen szokott beszélni –Segíts
nekem… add a lelked! –Sesshoumaru hirtelen belenyúlt Rin mellkasába.
A kislány nem tudott szólni…sem mozdulni…De most furcsa dolgott
látott…Sesshoumaru haja fekete lett… és végül kibontakozott a
személy igazi alakja: Naraku volt. Kihúzta a kezét és egy lelket tartott
benne, fehéret, jelezve hogy az tiszta mint a hó.. Rin pedig lélek nélkül
esett vissza a földe.
-Végre megvan! A tiszta és védtelen lélek! Ez kell a reinkarnációmhoz!
Ezzel az oldalamon megállíthatatlan leszek! Nagyon jó terv volt elcsalni
Sesshoumarut…és ezekre ráereszteni a szellemeket. –Gondolta a
szellem.
Megfordult, és menni készült. Hirtelen éles fájdalmat érzett a
csuklójában…egy vágás…hogy lehet?...
Sesshoumaru állt mögötte…a szemei vörösen izzottak..
-Hogy merted… Hogy merted ezt tenni Rinnel?! –Sesshoumaru átdöfte
Naraku testét a Toukijinnel, majd kirántotta. A szellem mérges volt…de
jobbnak látta elmenekülni. Felemelkedett és eltűntaz éjszakában.
Sesshoumaru ezzel már nem igazán foglalkozott. Rinhez futott és
letérdelt mellé.
-Sessh…Sesshoumaru-sama….-Rin visszakapta a lelkét…de alig volt
magánál. Sesshoumaru a karjába vette őt… szörnyen érezte magát
azért mert elment és Rin ezért megsérült… Nagyon aggódott a
kislányért.
-Nyugodj meg Rin.. Nem lesz semmi baj.. –A szellem látta hogy mekkora
sérülést szerzett szegény.. Elővett a kimonójából egy hosszú fehér
kendőt, és miután lehúzta Rinről a felsőt, óvatosan bekötötte az apró
lány mellkasát, melyen nagy seb éktelenkedett. A kislány nem próbált
ellenkezni… tudta hogy a nagyúr soha nem akarna neki rosszat.
Sesshoumaru leült a fa tövébe, és az ölébe tette Rint. Magához
döntötte, és átölelte hogy ne fázzon.
Rin szeretett volna megszólalni, de nem ment…nem is a fájdalom volt
az oka…meglepődött a nagyúron, azon hogy ilyet tesz egy halandóért.
-Ne mozogj túl sokat. Vigyázok rád, többé nem megyek el. –
Sesshoumaru hangja kedves volt és aggódó. Rin teljesen el volt
bűvölve tőle... Odabújt a szellemhez és átölelte apró kezével.
Sesshoumaru a kezébe vette Rin fölsőjét –Vedd fel nehogy megfázz –
mondta. A kislány erőtlenül próbálta magára venni… Ekkor egy nagyobb
kéz segített neki hogy bekösse…óvatosan bánt vele, vigyázott a
kötésre.
-Sesshoumaru-sama… köszönöm.. –Rin boldog volt… megsérült, de
sokkal nagyobb ajándékot kapott: Sesshoumaru foglalkozott vele és
aggódott érte… Végre volt valaki törődött vele, egy árva kislánnyal.
-Tudod…ez a kendő az én apámé volt. Egyszer gyermekkoromban
megsérültem és ő ezzel kötötte be a sebemet… Én most továbbadom
neked. Hiszen… mintha a saját lányom lennél..
-Rin először elcsodálkozott… aztán nagyon meghatódott… mégjobban
hozzábújt a szellemhez.
-Köszönöm… én mindigis ilyen apukát szerettem volna.. mint te… -Rin
hamarosan elaludt. Sesshoumaru végig ébren őrködött mellette.

A kislány nemsoká meggyógyult, és folytatták útjukat…Yaken és Aun
nélkül ugyan, de továbbmentek. Nem is akármerre… Naraku kastélya
felé hogy megbosszulják a társaikat. Sesshoumaru ettől kezdve mindig
mindennél jobban vigyázott Rinre, és mindig mellette volt. Ő pedig
boldogan követte a legkedvesebb személyt a világon….Sesshoumaru-
samát…az apukáját.


Vége